top of page
Keresés

BABÁRA VÁGYVA

Igaz történet a gyermekvállalás nehézségeiről.



Hogyan indult az utam?


28 éves lehettem, amikor tartalmas életünkben párkapcsolatunk koronájaként megérett bennünk a párommal a gyermekvállalás gondolata. Közben persze rengeteget dolgoztunk, de azért igazán mindent megtettünk a sikeres gyermekáldás érdekében. A picurkánk azonban nem akart hozzánk megérkezni. Három évvel később pedig ott találtam magam egy budapesti kórház sebészeti osztályának műtőasztalán kiszolgáltatva, tele bizonytalansággal és félelemmel. Soha nem éreztem magam ilyen messze attól, hogy édesanya legyek.


De vissza az elejére.

Körülbelül 1 év sikertelen próbálkozás után endometriózis betegséget diagnosztizáltak nálam, ami akadályozta a teherbeesést.

Felgyorsultak az események: az első műtéten hamar túl is estem. De jött a fordulat, sajnos nem sikerült minden csomót eltávolítani, mert a bélszakaszhoz olyan szívósan hozzánőtt egy nagyobb darab, hogy annak eltávolítását csak speciális, szakképzett sebészcsapat végezhette volna el. Ez már nem csak nőgyógyászati műtét lett volna.

Erre persze az én fejemben nem volt idő, mert ekkor már egy olyan munkahelyre kellett be járnom nap, mint nap, ami már inkább elvett, mintsem hozzám adott volna. Minden reggel úgy keltem fel, mintha valami erős kéz markolná a szívemet. (Ezt a mondatot egyébként Andrade Anitától olvastam a Story TellingTudománya című könyvében, mikor a munkával kapcsolatos vívódásairól beszélt. De ez annyira igaz volt rám is.)


A nagy részét tehát eltávolították az első műtéten, a maradékkal pedig mit sem törődve próbálkoztunk tovább. Hátha így sikerül. Utólag már látom, hogy az időhúzás, mint ahogy ez lenni szokott, nem volt kifizetődő. Ismét eltelt egy év. De milyen év volt! Minden hónapban újra és újra érzett terhességi tünetek, mellfeszülés, fáradtság, néha émelygés, több napos, akár hetes késések, és a számolatlanul sok negatív terhességi teszt eredményeképp megszámlálhatatlan mennyiségű, telesírt papírzsebkendő. Mert megjött.


1 hét, 10 nap, két hét. Késett, de mindig megjött. Pozitív terhességi tesztet soha nem láttam.

De azért minden hónapban találtam valami kapaszkodót is. Kezdődött a hőmérőzéssel, aztán ovulációs tesztek, majd gyógyfürdőkben ücsörgés, vitaminok garmada mindkettőnknek, majd elvonulás, ahol a munkában megélt semmittevés „fáradalmait” pihenhettem ki. Minden hónapban mással próbálkoztunk. Akkor még nem láttam, hogy a probléma már nem csak maga a probléma volt, hanem az, amit kezdtem vele.


Bezáródtam a saját világomba, és az összes mentális és fizikai erőforrásom mindig a pillanatnyi stabilitásomra kellett fordítanom, hogy ne omoljak össze. Pál Feri mentálhigiénés szakembertől hallottam egy nagyon jó előadást évekkel ezelőtt, abban pontosan erről beszélt. Hogy hogyan lehet egy megoldhatatlannak tűnő problémával jól együtt élni. Hogy nem amiatt fáj az élet, ami a probléma, hanem amit csinálunk vele.

Mert a megoldási kísérleteink sikertelensége teljesen ellehetetlenít minket.

Ezek a sikertelenségek tették igazán nehézzé ezt az utat is.


A szembesítés

Telt az idő és meddőségi klinikára kerültünk, ahol hosszas, végeláthatatlannak tűnő, kevésbé sem kellemes vizsgálatok következtek. Literben mérhető vérmennyiséggel a hátam mögött, amit lecsapoltak a kivizsgálásokhoz végülis kiderült, hogy a pajzsmirigyemre is gyógyszer kell, valamint változtatnom kell az életmódomon. Napi minimum fél óra intenzív sport, teljes só, cukor, és fehérliszt megvonás.


Hogy micsoda???

Ezt nem is értettem akkor. Hogy jönnek a gyermekáldáshoz ezek a dolgok?

És a legkellemetlenebb vizsgálat még hátra volt: a bélszakaszhoz hozzátapadt endometriózis csomó miatt másodszor is kolonoszkópiára került sor.

Nem mondom, hogy könnyű volt, de a leendő gyermekünkért mindent megtettem, amit az orvosok javasoltak.

A sebész csapattal történő találkozásom így elkerülhetetlenné vált. Sosem felejtem, ahogy a végtelenül kedves és emberséges főorvos irodájában ülve, magamba roskadva hallgattam gyomrosként ható, felzaklató szavait: „Mónika, tudom, hogy a gyermek az élet csodája, és hogy csak ezzel a műtéttel van esélye a tünetmentesség ideje alatt belevágni egy lombik programba, de ez egy nagyon kockázatos műtét. Elsőként azt tessék átgondolni, mi történik, ha a szervezete rosszul reagál a szóban forgó bélszakasz eltávolítására! Ha nemcsak a bél…..” – és hosszasan sorolta az eshetőségeket, nem is tudom, mely szavakat értettem, és melyeket nem.

„Gyógyszerekkel, hormonokkal kezelhető ez a betegség, de persze akkor nincs esély a gyermekáldásra.” Tovább folytatta, de eltört a mécses. Kérdezni sem tudtam, csak sírtam.


Aztán egy marék kockázatokat soroló dokumentummal és végtelen empátiával átnyújtotta az asszisztense telefonszámát, hogy menjünk haza, gondoljuk át, és ha a műtét mellett döntünk a nőgyógyásszal közösen, akkor telefonáljak és leegyeztetik a team-el a műtét időpontját.


Végigsírtam a 3 órás haza utat. Nem tudtam egy szót sem szólni.

Csak zokogtam.

Miért? Miért kapom ezt? Dühös voltam, megtört és csalódott.

És persze nagyon féltem.


Én csak édesanya szerettem volna lenni.


Végül persze nem volt kérdés számomra, hogy vállalom –e a műtétet, hisz akkor számomra ez volt az egyetlen esélyem, hogy gyermekem lehessen.



A változás kezdete

Két hónap várakozás következett az áprilisi műtétig. Elindult az utazásom. Elkezdtem a sportot és mindent, ami az életmódváltáshoz kellett.

És menet közben változtam. Valóban változtam. Nagyon hamar hozzászoktam, hogy öt órakor keljek és munka előtt lefussam a napi 4-5 km-em, és közben töltődjek.

Élettel.

A sport hatására sokkal felszabadultabb lettem, könnyedebben vettem a mindennapokat, és úgy összességében jobban éreztem magam a bőrömben. De mégis, hogy vettem magam rá, hogy minden reggel 5-kor keljek és mozgással indítsam a napot? Volt egy vágyam és vízióm arról, hogy egész biztosan édesanya leszek. Más út nincs. És ehhez ez volt az első lépés. Ugyanakkor elfogadtam és megtanultam azzal együtt élni, hogy azon kívül, hogy teszek magamért és az egészségemért, a jól létemért, más ráhatásom erre az egészre nincs.


Elkezdtem figyelni az érzéseimet, és változtam.

Mentálisan jobban lettem. És a műtét még meg sem volt. Ehhez a változáshoz előadásaival, tanításaival nagyban hozzájárult a már említett Pál Feri.

Az ő egyik előadásban hangzott el az is, hogy egy probléma mindig felszínre jön érzelmi teher formájában. Ekkor persze teszünk megoldásokat, de az a következmény, hogy minden rosszabb lesz a megoldási kísérleteink sikertelensége miatt. Pedig amikor negatív érzések jelennek meg bennünk, az egy nagyszerű lehetőség a fejlődésre. (Pl., ha megjön a menstruáció a gyermekre vágyás időszakában, az magával hozza többek között azokat a negatív érzéseket, mint pl. a csalódottság, keserűség, önbizalomhiány, kishitűség, és még sokáig sorolhatnám. De mit tanulhatunk ezektől az érzésektől? Mit akar tanítani az élet? Miből legyen több? Miből kevesebb?


Miközben ilyen kérdések jártak a fejemben, elérkezett a műtét napja.

Soha nem felejtem el azt a napot.

Április közepe volt, húsvét után, és hatalmas pelyhekben kezdett hullani a hó. Pont annyira valótlannak tűnt, mint az, hogy életem sorsfordító műtétére tartok. Hófehérbe öltözött a táj. Ahogy én is a kórházba érkezés után. Bármennyit is változtam az eltelt időszakban, az életem több területén magabiztosabb lettem, de ott, akkor leírhatatlanul féltem.

Szerencsére minden rendben volt, a lehető legjobban sikerült a közel 3 órás műtét, bár napok teltek el a felébredésem után, mire ezt megtudtam.

10 nap fekvés következett. Ijesztően néztem ki.


Mindenhonnan csövek lógtak, az epidurális katéteren keresztül pedig kisebb-nagyobb adagokban napokig kaptam a gerincembe a fájdalomcsillapítót.

Elesett voltam, kiszolgáltatott és kába.


Ugyanakkor mérhetetlenül HÁLÁS.


Hogy élek!


Két hónap volt a felépülésem. A családom végig mellettem volt és támogatott. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Mégis mi volt a legnagyobb dolog, amit ettől az egésztől kaptam?


Hogy elkezdtem feltététel nélkül hinni és bízni a testemben.

Ahogyan beforrtak a vágások, elmúltak a fájdalmak, újraépült a testem, és vele együtt a lelkem is. Már nem csak akartam, de teljes szívvel el is hittem, hogy lehetek édesanya.


Fantasztikus, mire képes az emberi test és lélek.


Az első lombik programunk sikerült, és ma már egy csoda gyermek csoda anyukája vagyok.


Az élet tapasztalás és tanulás. Nem az lennék ma, aki vagyok, ha bármi is másképp alakult volna ebben az egészben.

Miért írtam mindezt le? Mert hiszem, hogy bármilyen nehéz és kilátástalan helyzetbe is kerülünk életünk folyamán, mindig vannak lehetőségek, amik változásokat eredményezhetnek.

És mi is mindig változtathatunk és változhatunk.



Kinyik Móni– a változás és fejlődés elkötelezett támogatója


 

„A tapasztalat nem az, ami történik velünk, hanem az, amit kezdünk a velünk történtekkel.”

Ayn Rand

14 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése
Asset 8.png
bottom of page